Marquez bácsi idézetét, miszerint: "Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!" pöppet kapatosan átfogalmaznám az átéltek tükrében. Én így utólag mosolygok, mert vége lett és sírok, mert megtörtént. El sem tudom képzelni, hogy maradhattam benne ilyen sokáig. Ahányszor csak eszembe jut bőgni tudnék. A legviccesebb, hogy senki más nem hibásabb ebben, mint én, hogy hagytam elfajulni a dolgot. Pedig tényleg fáj ezt kimondani és érezni, de magamat utálom a legjobban. Mégis csak képes voltam folytatni nem egyszer, a sok szarság után.

 

DVDA

Mi az?

"DVDA: Double Vaginal Double Anal. Az egyetlen dokumentált és sikeres DVDA-t 1978. augusztus 13-án Münchenben filmezték le. Az alany Hilda Stumpy Rachmann volt, egy mozgássérült nő, akinek mindkét lába hiányzott."

Rókák vannak a kertünkben!

Eddig nem akartam elhinni akárhányan is mondták, hogy éjszaka tele van rókával az utca, most pedig kettővel nézek farkasszemet a konyhaablakon át.

Nagyon szépek.

A londoni cudar idő ellenére ma találkoztam Norkával és Poncsóval. Tudnillik nyaralnak itten most Londonban, és mivel otthon ritkán tudtunk találkozni mi ezt Londonban oldottuk meg. És mennyire fain volt magyarul beszélni, hallani az otthoni dolgokról. Várom már, hogy Karácsonykor hazamehessek, akárhogy is élvezem az ittlétet.

Egy viharos kép rólunk.

Persze, hogy ez eredetileg egy Roy Orbison nóta, de Chris Isaak bugyiáztató hangjának nem tudok ellenállni.

Előző bejegyzésemre visszatérve. Még az éjszaka, az ágyban belém nyílalt egy rossz érzés, eszembe jutott mit mondott mindig Anyu ilyenkor. Soha nem szabad haraggal lefeküdni. Amúgy is utálok haragot tartani. Igyekeztem megnyugodni és lezárni ezt a dolgot. Nem mondom, hogy nem fáj már, de semmire se megyek a haragommal.

Általába véve nyugodt ember vagyok. Tényleg. Csehországi kirablásunknál is csak ültem csalódottan, hogy halálfasza fesztiválon vagyunk pénz nélkül, de nem sírtam, nem hisztiztem, csak közöltem, hogy én itt egy percet sem akarok tovább maradni, eladjuk a jegyünket és hazamegyünk abból. 

De most mégis ki lett húzva a gyufa. Nem mondom, tényleg kell azért ehhez tehetség, de biztosíthatok mindenkit, vannak akik ebben különleges képességekkel rendelkeznek. Olyan mérhetetlen dühöt érzek, hogy ölni, gyilkolni lennék képes. Méghozzá rendkívüli kegyetlenséggel. 

Tényleg csak egy valamire jók. 

Mondta egyszer egy okos bácsi, hogy az igazi szeretet, sosem múlik el, különben nem volt igaz. És itt a bökkenő. Ez a fájópont számomra. Éreztem és hittem szeretet másoktól felém, de némelyik úgy eltűnt. Az idő tényleg képes mindent ennyire elpusztítani? Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. De a gyógyulásnak miért kell egyet jelentenie a felejtéssel. Utálom a felejtés szót, egy bizonyos használatban. "Ha azt mondod legyen vége, akkor ígérem elfelejtelek." Hogyan lehet elfelejteni valakit, akit esetleg x évig szerettem, akivel együtt aludtam, aki része volt az életemnek és én az övének. Nem felejtésről kellene beszélni és nem is azt kellene érezni, egyszerűen átalakulnak az érzések, más szerepet töltünk be.

Én senkit sem felejtettem el. Volt aki nagyon jó volt hozzám, volt aki kevésbé. Volt akit megbántottam, de volt akiért mindent megtettem. Viszont mindegyiknek meg van a helye a szívemben. Csak sajnálom, hogy van aki elfelejtett vagy van akinek a szeretetét csak hittem.

Bár ha az idő tényleg felejtéssel gyógyít, nem biztos, hogy meg akarok gyógyulni.

 

Fájó dolog kimondani, de a legintenzívebb szexuális élményem az elmúlt hetekben a hétvégi kirándulásom volt a Soho sex shop-jaiba. Szomorú, de igaz. 

Nem mondom, hogy töviről-hegyire ismerem az egész környéket, sőt, de amit megállapítottam rövidke kirándulásom alatt, hogy itt máson van a hangsúly. Rengeteg csak melegeknek szóló shop van és nem is annyira a kimondottan segédeszközökre mennek rá, hanem ilyen ínycsiklandó kiegészítőkre. Az itteni sex shopokba kapható fehérneműket vagy egyéb kéjruhákat még én is felvenném, mert nem gagyi és nem úgy néznék ki benne, mint aki épp a sarokra készül kiállni, kezdeni a műszakját, hanem igenis igényesek. Kinéztem magamnak pár nagyon fain ruhácskát, de persze nem ilyen ínséges időkre. Majd egyszer. 

Mindenesetre mindenképpen szeretném jobban feltérképezni London ezen részét és mélyebben beleásni magam az itteni szokásokba a huncutságot illetően. Ezen bejegyzésem folytatását illetve kiegészítését igencsak szeretném megtenni.

怨み節

 

Ma ismét a nyakamba vettem a várost, de legalább nem egyedül. Baromi szép idő volt ráadásul, pöppet hűvös, de nagyot tett a lelkemnek a sok séta. 

Megnéztük a Tower Bridge-t, ami szerintem az egyik legtutibb dolog Londonban, csak sajnálom, hogy nem láthattam amikor felnyitják. Azután átsétáltunk a Tower Hill-hez, végig a Temze mellett, láttam a nagyon fasza Millenium Bridge-t (az a modern sétálós) és bementünk a Tate Modernbe, ami telis tele van furcsa alkotásokkal, például volt egy baromi nagy, de tényleg baromi nagy doboz amibe be lehetett sétálni, de teljesen sötét volt, alig mertem menni, mert nem tudtam hol fog az arcom belecsapódni a végébe és mikor lökök fel egy csapat csiripelő japán turistát odabent. A legfelső emeletről pedig iszonyú fain a kilátás, csináltam is csomó képet. Végül valami kaját keresve elmentünk a China Town-ba ami nagyon kínai, de tele van jobbnál jobb noddle bárokkal. Ettünk, hazafelé pedig még útba ejtettük a Soho-t. No arról egy külön bejegyzést tudnék írni, persze olyan kis rövidet.

Vicces város ez a London.

Basszátok meg tényleg leszbikus leszek.

Mivel ma akadt pár szabad órám, gondoltam elmehetnék moziba. Ezen néhány óra nagy részét azzal töltöttem, hogy a neten keresgettem a legközelebbi mozit, aztán pedig azt, hogy hogy a fenébe jutok oda. Mindezen buktaókat ügyesen hárítva, elindultam. Azt hittem tömeg lesz, verekedni kell majd a helyekért, mégis csak akkora port vertek neki, ráadásul jó marketing fogásként csak 2 hétig adják, de nem volt se tömeg se semmi. Annyira nem volt senki, hog jegypénztárt ki se nyitottak, csak a büfénél lehetett ezt megoldani. A másik meg, hogy Londonban tényleg nincs helyjegy, minden moziba oda ül az ember ahova akar, vagy sikerült az egyetlen ilyen mozit kifognom a városba. Hosszas tanakodás után tényleg úgy voltam, hogy akárhogy keresem a kurva jegyen a sor meg a szék számot azon bizony nincs rajta,. Ülök ahova tudok. Vagyis bárhova.

Kezdtem félni, hogy majdnem két óra dögunalom vár rám. Nekem ennek ellenére kedves meglepetés volt. Könnyed mindenképp. A zenékért persze egyértelműen megérte a dolog, arról nem is beszélve hogy a híresztelésekkel ellentétben nem hogy járni tudott, de még táncolni Jackson bácsi. Nem mondom, hogy nem kopott a tánctudása az évek alatt, de apum épp egykorú volt vele és a szalagavatomón is csak bénázott. De látszik rajta, hogy vér profi, még ha nem is mindig volt a helyzet magaslatán, de tényleg erre született. A dalokat meg persze kívülről fújtam. Nem utolsósorban bele lehetett látni mennyi meló összehozni egy igencsak látványos koncertet.

Mindent összevetve, még ha nem is láthattuk a nagy visszatérését, én azt hiszem, hogy ezzel a filmmel ott lehettem az utolsó majdnem koncertjén.

Tegnap az egész napom baromi homályos volt. Nem igazán lehetett velem semmit sem kezdeni, csak bambultam és gondolkodtam. Előző este eléggé rám lett pirítva, hogy döntést kellene hoznom. Döntsem el mit érzek. Általában az ilyesmi nekem könnyen megy, nem szeretek sokat agyalni, az csak jobban túlbonyolítja a helyzetet. De a mostanival kapcsolatban kibaszottul nehéz volt eldöntenem mit érzek. Úgy volt legyen meg az első két hónap. De ez még csak a harmadik hetem. Állítólag nem siet sehova, de valahogyan máshogy éreztem. Hoztam egy döntést. Nem biztos, hogy a legjobbat, de jelen körülmények között a legkorrektebbet. Baromira rettegek, hogy meg fogom bánni. Mert simán benne van. De ilyenkor nagy vízválasztó az első nap, hogy mi történik. 

Törölve lettem sok mindenhonnan. Rögtön. Mert neki tényleg sürgős volt. Nekem pedig akárhogy is fáj, látszik, hogy nem döntöttem rosszul.

Tényleg az.

Hol is kezdjem? Tegnap három hasonszőrű társammal együtt nyakunkba vettünk a londoni éjszakát Halloweenkor. Nem is kell mondanom, hogy Londonban nagy a felhajtása ennek. Mindenhol jelmezbe bújt emberekkel találkozni, de számomra a legsokkolóbb nem is az olykor mesteri maszkok látványa volt, hanem, hogy itt az emberek olyan könnyedén öltöznek. Simán kimennek az éjszakába hajnalig egy szál ujjatlanba, mindenféle kabát vagy pulcsi nélkül, és végig fagyoskodják az éjszakát. Magyar ésszel ez felfoghatatlan. Többiek mondták, egy kis idő és hozzászokik az ember szeme az ilyen furcsaságokhoz.

Bevásároltunk, mászkáltunk, ettünk, ittunk, jól mulattunk. Végül pedig éjjeli 11.30-at ütött az óra, így történt, hogy beengedtek minket azon szórakozóhely kapuin. És nagyjából, úgyis nézett ki a bebocsátás, mint ha egyenesen a királynéhoz mentem volna, mindenhol személyit mutogatni, legalább 4 ember kutakodott a táskámba, amit amúgy gyűlölök, de végezetül a detektoros kapunk áthaladva csipogásmentesen, még meg is motoztak.

A legjobban, akkor örült a lelkem mikor tudatosult bennem, hogy zárt helyeken nem lehet dohányozni és látok és nem könnyezek a füsttől. Később mondjuk attól a működtől vaksiztam amit a tánctérre engedtek be. Baromi jó kis dekorációja volt a helynek, csak azt nem értettem, hogy a női vécében éjfélre miért volt mát két wc letörve. Huligánok. Amúgy hirdettek jelmezversenyt, a két legjobb utazást nyer New Yorkba. Én nem is pályáztam a dologra, de voltak baromi ötletes jelmezek. 3 kedvenc volt, amiből 2 nyert is. Az egyik Borat volt a másik pedig Teletabi, abból is a piros, asszem Po. Aztán ment a dizsi reggelig, adtak jó kis daft punkot sokat, örvendezett is lelkem az Úrban. Az egész hangzás, a rengeteg féle ember és sok működ baromi hangulatossá tette helyet. Baromi jó kis buli volt.

Végül nagyjából 4kor zárt a hely, de addigra amúgy is baromira elfáradtam a több órányi seggriszálástól. Nagy nehezen megtaláltuk az éjszakai buszunkat, amiből itt rengeteg van és magyar viszonyokhoz képest nem óránként, hanem negyed óránként járnak. A buszon a sok ittas kanos pasi között végül az egy órás utat kibekkeltem és hamarosan dőltem is az ágyba.