Az előbb olyan szívmelengető dolog történt velem, hogy úgy döntöttem az én kis blogocskám nem halhat meg csak úgy. Lehet, hogy nem lesznek olyan gyakoriak a bejegyzéseim, de azért majd igyekszem.

Legyen egyenlőre egy kis költői szabadság, a többit meglássuk.

Mindig utáltam búcsúzkodni, főleg, mert nem is biztos, hogy végleg vége, de egy időre mindenképp. Túl sok a kérdés és túl kevés a költői szabadság. Túl sok az ismerős és túl kevés a hely az őszínteségre. És már nem ment a dolog, erőltetve pedig csak rosszabb lett volna.

Megölni viszont nem tudom, az túlságosan fájna, 4 évig voltam a társam valamiféle önkifejezésben.

* * * * *

Van valami.

Mi van?

Van valami rossz érzésem.

Mi az?

Tudod, mondtam az elején...

Mit mondtál?

Tudod...hogy miért nem akarom a dologt. Minket.

Igen.

Hazudtam.

Hogy érted?

Mondtam néhány kifogást...

Hát mondtál egy párat. Nem is értem... De mond mi van!

Végülis a kifogásaim sem voltak alaptalonok. De a lényeg, nem ezért féltem.

Szóval hol a bibi?

Emlékszel, azt mondtad sosem voltál szerelmes, sosem volt olyan valaki aki elkápráztatott volna. Mert lehet, hogy erre ember nem is képes.

Igen, ezt mondtam. De még mindig nem értem.

Rettegtem.

De mitől?

Hogy beleszeretek egyszer valaki olyanba, aki képtelen lesz viszonozni az éréseimet.

Hoppá.

Bizony, hogy hoppá. A félelmem saját része bekövetkezett.

...

* * * * *

Amúgy meg annyira kezdenek olykor eldurvulni a dolgok, hogy a legváratlanabb pillanatban és a legbetegebb és különösebb dolgok hoznak lázba. Nagyon nagyon lázba. Ez pedig messze nem a vége a dolgoknak. De már annak is a gondolata beindít, ha elképzelem milyen energiák robbanak majd ki belőlem ennek a hosszú és magányos útnak a végén.

Mazoista vagyok.

A télnek sincs még vége, sőt még a tavasz is hátra van, de én már buzgón azt tervezgetem, hogy hogyan is legyen a nyár. Hova, mikor és kivel.

Nagyon negatív vagyok, ha azt mondom, hogy még a csirkés ramen is sokkal finomabb otthon, mint itt?

Olyan, mint ha depressziós lennék. Az persze nem vagyok, mert állítólag a depressziósok nem tudják, hogy azok. De teljesen hasonlóak a tűnetek.

Iszonyat módon hullámzó közérzetem és a kedvem. Egyik nap még teljes a boldogság, baromi jól érzem magam, mindenkit szeretek, és olyan megbékülés lesz úrrá rajtam, hogy az hihetetlen. Következő nap, pedig már felkelésnél érzem, hogy ma egy hisztérika leszek. Semmi nem jó, az egész élet egy szar, nekem semmi nem jön össze, engem senki se szeret. Ronda vagyok, buta vagyok és érdektelen vagyok. És ezeket ilyenkor előszeretettel súlykolom magamba.

Az egész érthetetlen. Mert tudom, hogy semmi nem változott, ugyan az a helyzet hetek óta és mégis néha jól érzem magam, néha meg a sírás kerülget. De az a legszívderítőbb, hogy kínomban mégis röhögni szoktam magamon.

Gondoltam csinálok új kategóriát. Waka. 31 szótag, öt sor. Elsőre talán furcsák a versek, mégis nagyon mély érzelmeket fest le, a japánokra jellemző egyszerűséggel.

Vágy

Vad szelek tépnek,
mint óceánt szaggatnak.
Sziklához csapnak.
Egyedül széthasadok!
Vágyódásba zuhanok...

/Minimotó Nó Sigedzsuki/

(tél)

Tegnap volt egy nem igazán szívmelengető beszélgetésünk. Mondhatom, hogy szokásosan, akármilyen rossz is ezt mondani. Ez viszont tényleg az én hibám. Szeretnék vele normális kapcsolatot és jó lenne, ha nem csak akkor keresne, ha unatkozik vagy nincs jobb dolga, vagy nem tudom. Jó lenne felhőtlenül beszélgetni, neki talán menne is, de nekem nagyon nem, annyi tüske van bennem és annyi sértettség, amit egyenlőre nem tudok megbocsátani, hogy az én hülyeségem miatt síklik át a beszélgetés valami másba. Nem direkt, ha tudnám annyira máshogy tenném.

Mint már mondtam ez azért nem egyedi eset. De amit tegnap beszélgetésünk után kaptam, az nagyon arcon csapott. Igen lehet, hogy egy ember volt eddig a földön, akihez bármikor bármivel fordulhattam, akinek az egyetlen nagyobb hibája az volt, hogy nem kaptam belőle eleget. És az is lehet, hogy azért ugrottam bele egy másik kapcsolatba azután, mert ki akartam tölteni az utána keletkezett nagy űrt. De sosem gondoltam, még egy kicsit sem, hogy őt keressem másokban. Úgy sem találnám meg. És nem is ez a lényeg. Megszerettem őt.

Nem pótléknak tartottam, még nem is jártunk hivatalosan, mikor megtörtént egy nagyon fájó dolog és akár hiszi, akár nem, akkor tudtam már, hogy ő végképp nem olyan ember, mint Grönholm. Kiderült. És aztán jó párszor később. És? Ezért cserben hagytam bármikor is?

Baromira sajnálom, ha azt hiszi, hogy az a hosszú idő, amit vele voltam, csak azért volt, mert valaki mást kerestem benne. Komolyan kiderült az elején sok minden és vele voltam, szerettem. Az pedig, hogy változtatni akartam rajta igaz, de nem Grönholm másolatot csinálni belőle, csupán azt, hogy jobb ember legyen. Aki akaratlanul sem bánt embereket, főleg azokat nem akiket szeret. Éljen, a valóvilágban is néha. Boldog akartam vele lenni.

Biztos, követtem el hibákat, de azt ne vesse a szememre, hogy nem érte tettem volna mindent. Ha így gondolja, akkor tényleg felejtsen el, ahogy ő szokta mondani.

Tegnap voltam Sherlock Holmes múzeumban!

Tegnap ahogy hosszú hónapok óta először sütött igazán a nap, kinyílt bennem valami. Télen mindig becsúkozom, az átlagosnál is jobban. Minden sokkal tisztább, láthatóbb és egyszerűbb, ha felettünk süt a nap.

* * * * *

Az arcok elmosódhatnak, az emlékek elhalványulhatnak, mégis az illatot azonnal fel tudom idézni. Annyi mindent felszínre hoz az emberben, a legmélyebb és legelfeledettebb érzéseket is; legalább olyan intenzív, mint egy érintés. Az érintést viszont ki tudom kerülni, lehetek rideg, tarthatom azt a bizonyos távolságot, de ha az illata ott van az orromba, azt muszáj beengednem és vele együtt minden felkavaró érzést. Akkoriban napokig éreztem magamon az illatát, olyan volt ezt mint egy kis megjelölés, ő velem volt, én pedig az övé voltam. Most már nincs velem az illata, mégis érzem, ha nem is úgy, de olykor a gondolatára ugyan az az érzés önt el, mint mikor először beleszagoltam a hajába.

Olykor megtalál az illata. Ő maga kevésbé tud, de most ez is elég.

* * * * *

Mert vannak az életemben dolgok, amiknek a végét el tudtam fogadni, nem könnyen, de elfogadtam. De van valami aminek bennem sosem lesz vége. Ami mélyen a folytatást követeli. Meglássuk megadatik-e valaha szívem egyik legmélyebb vágya.

Hála az égnek, mindig baromi jó volt a belsőlátásom és az asszociációm. Az utóbbi, mondjuk egy kicsit érdekesen működik. Igazán egyszerű és normál dolgok hallatán is rendkívül be tud indulni a fantáziám. Az asszociációmnak mindig is nagyon erős volt a szexuális vonatkozása.

És ott az a szó, hogy padló. Nem tudom ki, hogy van vele, és kinek mi ugrik erről először eszébe, de nekem mondjuk nem a kosz. Pedig tuti, hogy koszos például. Legeslegelsőre két dolog ugrik be, egy iszonyatos szex a padlón és a hideg. Kicsit morbid az egész, mert a rádióba volt valami, ahol elhangzott, hogy padló és bumm, az agyam már pörgette is a képeket. A padló azért tűnik annyira szexuálisnak számomra, mert valamiért a szenvedélyt és a türelmetlenséget testesíti meg. Olyan erős a vágy, hogy az ágy iszonyatosan messzinek tűnik, de mi itt és most azonnal egymásnak akarunk esni. Igen, a kulcsszó, talán az egymásnak esés. Ami olyan mérhetetlen erotikát hordoz, hogy csak a kiejtésétől most azonnal a padlóra vetném magam, kielégítve az összes vágyakozást, ami lepörgött előttem, a padló szó miatt. Még a hideg sem tántorítana el, az ilyen tűz, azt is feloldaná.

Nem akartam ma elhinni, amikor a buszon ráültem egy játék piramisra. Tudom, hogy ez nem igazán információ értékű közlés, de mostanában túl sok piramis vesz körül. Olvasok róla, álmok és most ez. Igyekszem figyelni a jeleket, de ez most nem értem. A piramis az egyik legősibb motívum és legfőképp az apoteózist szimbólizálja, vagyis a megistenülést. Legfőképp az ősi tudás birtokában. De hogy jövök én ehez a témához???

A mai napon megtörtént életem leghosszabb beszélgetős találkája.

Mindenkinek vannak olykor kísértetei. Emlékek, érzések, tettek, felfoghatatlan dolgok melyek kísértenek. Félelmetes és egyszerre nyomasztó is a jelenlétük. Ráadásul nehezen tűnnek el, maguktól pedig alig.

Azt mondják a kísérteteket szabadon kell ereszteni. A módja csupán annyi, hogy elhisszük, hogy léteznek, megértjük, hogy miért kísértenek és amikor elfogadtuk az egészet, szabadon kell őket bocsátani.

Jelenleg több elereszteni való kísértetem van. Tudom mit tegyek, de azt is tudom, hogy nem egyszerű az útja a szabadságuknak.

Ezidáig sem voltam soha teljesen megbékélve magammal, de most egy igen mély önértékelési válsággal küzdök. Hosszú ideje tart már, de most valamiért igencsak kicsúcsosodott.

Mostanáig a szexben sosem okozott problémát, hogy kicsinek tartom a melleim (akármilyen szépek is) vagy vékonynak a lábaim; ezek szex közben soha nem gátoltak. Szégyenlős voltam olykor, de nem feszengtem és probléma mentesen át tudtam magam adni az élvezetnek. Mert szívből szeretem csinálni és a partnerek is élvezték annyira a dolgot, hogy ne a mellem nagyságával foglalkozzanak. Kompenzálni kell. És ez baromira működött, mert jól éreztem magam, nem zavartak túlságosan a 'hiányosságaim'.

Mostanra viszont túlságosan elmélyült a dolog, mert az ismerkedésig sem jutok el. Az esélyt sem adom meg, hogy valaki önbizalmat oltson belém. A csalódás nagyon rossz dolog, nem elég hogy másban csalódtál, de ezáltal magad sem vagy elég jó. Ez pedig egy végtelen spirál. Ilyenkor a legkisebb visszautasítás is, mélységeket dob az emberen. Lefelé csúszni irtó könnyű, kimászni viszont annál nehezebb.

Tavasszal talán jobb lesz.